Napokban egy rendkívül hasznos és élvezetes klub eseményen vettem részt, Bornai Tibort látta vendégül a Belvárosi Liberális Klub. Megvallom őszintén, elfogult vagyok az „úrral” szemben. Facebookos csoportja, a Mentális Hazaszeretet Mozgalom, régóta a kedvenceim közé tartozik, simogatja az elmém és a lelkem. Nem is szeretném Tibor gondolatait átpolitizálni, amit ezen az estén megosztott velünk, viszont újból és újból eszembe jutnak szavai konkrét esetek kapcsán. Úgyhogy előre bocsánatot kérek Bornaitól, hogy esetleg hivatkozom gondolataira.
Valahogy úgy érzem magam ma Magyarországon, mint a fekete seggű pávián. Szűkebb környezetemben, ami alatt most a politikai közösséget értsük, sem találok minden esetben megértésre és néha kicsit úgy érzem, más világban élünk ők és én. A szembenálló oldallal se felhőtlen a kapcsolatom, bár emberi kapcsolataimba nem engedem, hogy a politikai érvényesüljön. Amikor Bornai azt mondta, elmegy egy tömegmegmozdulásra, mert óriási baj van, az ország két része összeveszett, csendesen bólogattam. Próbálok a két tábor közötti űrben egyensúlyozni, a súlytalanság állapotában. Szóval megértem Bornait, aki azt is kifejtette, egy művész nem politizál, de szól, ha baj van, én mégsem fogom látni a szereplését, mert immár következetesen nem megyek el tüntetni. Ahogy elmagyarázta, az ő mozgalma egy passzív, elmében tevékeny közösség és ebbe már az is beletartozik, hogy még a like gombot sem kell megnyomni, ma gondolkodóba estem, vajon akik előtt fel fog lépni, megértik, vagy sem az üzenetet, amit át akar adni.
Na, tehát nem megyek tüntetni. Az (ál) civilség c. írásomban már kifejtettem, miért tartom felettébb károsnak ezt a vad politikus ellenességet és álarcosbált. 2012-ben, amikor már alig egy év választ el minket a választási kampány időszakától, jó dolog kicsit kiabálni, meg elégedetlenkedni, de ebből nem születik meg az orbáni-hatalom alternatívája. Politikát, politikusok csinálnak, a demokráciában a választásokon politikusok mérkőznek meg. Nincs kétségem, hogy a most vad politikus ellenesek is nemsokára politikusokká válnak, máshogy egyébként teljesen terméktelen a szereplésük, azonban nekem se kedvem, se időm nincs már erre a bújócskára. Így inkább itthon megcsinálom a budaliliberalis oldalt és megpróbálom elérni azokat, akik tudják, baj van és hajlandóak, hogy ez ellen együtt kitaláljanak valami politikai megoldást. Ne értsen senki félre, semmi bajom a tüntetésekkel, fontos állampolgári jognak tartom, azonban egy kicsit most már úgy vagyok, mint az egyszeri férfi, aki udvarol hónapok óta egy nőnek. Minden esetben eljutnak a pettingig, de szexuálisan nem elégül ki. Ez egy idő után meglehetősen lohasztóan hat. Szóval, elégüljünk már ki és éljük meg a katarzist, hogy legalább eldönthessük, jó ez nekünk, vagy sem.
Pont így vagyok egyébként az LMP népszavazási kezdeményezésével. Nem mintha a kérdések nem adnák magukat egyértelműen és nem mintha kapásból nem értenék egyet velük.. azonban majd 20 év múlt azért óvatosságra int. Mert ugye van az embernek az érzelmi reagálása és van a racionalitás. Amikor Bokros Lajos azt mondta, tandíj kell és maximum egy havi mekiben elköltött összeg, amit azért ki lehet bírni, de a felsőoktatás finanszírozása az összeomlás előtt áll, hatalmas megmozdulások történtek és büntiből jött az Orbánlight –kormány. Nagyon kényelmes lenne a fujjorbánkössükfeltakaroggy kórushoz kapcsolódni, csak sajnos ezt az agyammal nem tehetem. Mert pontosan tudom, évek óta probléma a felsőoktatás finanszírozása, számos fejvadász cég nyilatkozott az elértéktelenedő diplomagyártásról és a munkanélküli hivatalban akár külön szárnyat lehetne nyitni, a diplomás munkanélkülieknek. Liberálisként nem tudok tehát erre egyértelműen igent mondani, mert a probléma létezik, és ami választ akarnak erre adni, az minden, csak nem racionális. Sokkal inkább szociális demagógia.
Pont így vagyok egyébként a Szolidaritást elindított közszférában lezajló rettenetes lépésekkel, mert bár értem a dühöt és azt is, visszamenőleg nem lehet jogokat elvenni, de azért magam tagadnám meg, ha azt mondanám, 1990 óta nem vagyunk adósok azzal, hogy a közszolgák területén racionalitást vigyünk végbe.
Most ezekre a sorokra az lehet a válasz, hogy fideszes vagyok. Vagy, vagy állapot, vagy az összeveszett ország egyik felében vagy, vagy a másikban. Ennek ellenére sem tudok sajnos mást mondani, mint hogy egyre többe kerül szembenézni a valósággal és nem statisztálok demagóg néphülyítéshez. Az egykori havi meki kiadás, ma már súlyos százezreket fog jelenteni a magyar családoknak. Mint egy rossz hitelkártya, a demagóg szólamok rárakodnak büntetőkamatként a tőketartozásra, amiből már lassan nincs kitörés.
Szóval eszembe jut a két kutya esete, azé, akinek nem kell póráz a nyakára, mert tudja nem szabad kifutni az úttestre és azé, aki kirohanna a 11-es útra, akkor is, ha ott elütik. Mindezt valószínűleg farkcsóválva és csaholva tenné, megrészegülve a szabadságtól. Ettől függetlenül, elég csúnya halála lenne.
A magyar társadalom, bár azt hiszi, nagyon ketté van szakadva, egyben nagyon azonos. Szinte nem akar tudomást venni a 11-es veszélyeiről. (Köszi Bornai, kedvenc hasonlatom lett a történeted, elnézést a plagizálásért). Gazdijaik, álszent módon nem raknak a nyakukra pórázt, ha azt akarják elhitetni, roppant gondoskodók. Hagyják, hogy elmenjenek az útpadkáig, aztán maximum sokkolóval bénítják meg kedvenc házi állatukat. Sokkoló volt az öszödi beszéd és sokkoló a szociális (demagóg) népszavazást egykor kiíró, most kormányon lévő fideszes gazdi. Valahogy olyanok vagyunk, hogy még örülünk is, ha olyan gazdi adoptál minket, aki azért hagyja, hogy elfussunk a 11-es út széléig, majd hörögve vonyítunk a sokkoló okozta fájdalomtól.
Megölelném, vagy sem Orbán Viktort? Ha nem is ölelném meg, azért nem rúgnám fejbe egy bakanccsal. Sokkal inkább elgondolkoznék, miért játszom a halállal a 11-es út padkáján.
Összegezve, én inkább olyan kutya lennék, aki önmagától tudja, nem lehet rohangálni egy forgalmas út mentén, még akkor sem, ha az baromi jó dolog, hogy nincs rajtam nyakörv. Én nyakörv és póráz nélkül is lassítanék. És ha a gazdám azt mondaná, most lassítsak, és ne pillangókat kergessek, inkább az jutna eszembe, mennyivel gondoskodóbb, mint kutyatársam emberfőnöke, aki hagyja őt rohangálni, majd egy elektromos sokkolóval az útpadkán megküldi bénító, idegzsibbasztó elektromossággal, hogy hörögve kénytelen legyen megállni a padkán.
Utolsó kommentek