Közeleg október 23-a, az 56-os forradalom 55. évfordulója. Nekem ez keserédes minden évben, hisz mindent, mit tudni vélek abból a korból édesapám emlékei. Édesapám már nem él, emlékeimben a jelen fölé magasodik, talán kicsit túlmisztifikálva, mint egy hős. Emlékszem, amikor az általános iskolában az volt a házi feladat, írjunk a példaképünkről. Nem tudtam megoldani a feladatot, soha nem tudtam rajongani senkiért. Nincsenek istenek, tévedhetetlen vezérek, csak akik helyesen cselekednek. Még akkor is, amikor nagyon nehéz és szinte önromboló. Édesapám ilyen volt.
Október 23-a nekem soha nem az ünnepélyes zászlófelvonás, majd a félárbocra eresztés, a díszőr század, hanem apám nemzedéke, anyámé, akik a szovjet tankok elől a budaörsi kriptákba menekültek. Az angyalföldi munkásszármazású főiskolás aggodalma, hogy vajon jól van a nagybátyja és a felesége, jut kenyér és élelem, vagy nem az asztalra. A félve meggyújtott mécsesek, amit anyám nem nézett jó szemmel, mert féltett minket, gyerekeket, mi is egy nem támogatott aktát kapunk, mint a férje. Apám zokogása 1989-ben, amikor kikiáltották a III. Köztársaságot. A sötét szoba, az égő mécsesek, a felszakadó sírás, hogy vége van.
1989-ben 18 éves voltam, lényegében ösztönösen és fiatalos hévvel kapcsolódtam be a politikába. Gyűlésekre jártam, majd ajánlókat szedtem. Iskolámba DE jelvénnyel jártam, az egyházi ügyi hivatalból leejtőernyőzött történelemtanárommal élénk vitákat folytattam. Kortársaim és barátaim, különböző pártokhoz csapódtak, nagyrészt az akkori Fideszhez, de volt, aki a Magyar Október Párt tagja lett. Hazafi vagyok, a sallangtól mentes jelzővel értve, magyar. Itt születtem, ezen a nyelven fejezem ki legjobban az érzelmeimet és magyarul álmodom. Ha hosszú útról hazatértem és megláttam Budapest fényeit, arra gondoltam mindig itthon vagyok. Gyerekeim tudják a múltunkat, szégyeneinket, küzdelmeinket. Magyarok. Sallangtól mentesen, egyszerűen, tisztán. Proli és grófi család génjeivel, keveredve, ahogy a magyar történelem is örvénylett.
Október 23-a nekem soha nem az ünnepélyes zászlófelvonás, majd a félárbocra eresztés, a díszőr század, hanem apám nemzedéke, anyámé, akik a szovjet tankok elől a budaörsi kriptákba menekültek. Az angyalföldi munkásszármazású főiskolás aggodalma, hogy vajon jól van a nagybátyja és a felesége, jut kenyér és élelem, vagy nem az asztalra. A félve meggyújtott mécsesek, amit anyám nem nézett jó szemmel, mert féltett minket, gyerekeket, mi is egy nem támogatott aktát kapunk, mint a férje. Apám zokogása 1989-ben, amikor kikiáltották a III. Köztársaságot. A sötét szoba, az égő mécsesek, a felszakadó sírás, hogy vége van.
1989-ben 18 éves voltam, lényegében ösztönösen és fiatalos hévvel kapcsolódtam be a politikába. Gyűlésekre jártam, majd ajánlókat szedtem. Iskolámba DE jelvénnyel jártam, az egyházi ügyi hivatalból leejtőernyőzött történelemtanárommal élénk vitákat folytattam. Kortársaim és barátaim, különböző pártokhoz csapódtak, nagyrészt az akkori Fideszhez, de volt, aki a Magyar Október Párt tagja lett. Hazafi vagyok, a sallangtól mentes jelzővel értve, magyar. Itt születtem, ezen a nyelven fejezem ki legjobban az érzelmeimet és magyarul álmodom. Ha hosszú útról hazatértem és megláttam Budapest fényeit, arra gondoltam mindig itthon vagyok. Gyerekeim tudják a múltunkat, szégyeneinket, küzdelmeinket. Magyarok. Sallangtól mentesen, egyszerűen, tisztán. Proli és grófi család génjeivel, keveredve, ahogy a magyar történelem is örvénylett.
1989. október 23. Álltunk a téren és a színpadon egymást követték a szónokok, önjelölt versírók. Zászlók lobogtak, naiv hittel ünnepeltek együtt az emberek, hogy vége. Az irigyelt nyugati élet, a szabadság sós illata, tengerekig nyúlva, a nyitott határok, a családok találkozása, a fal leomlása, „A FAL” leomlása a nyugati demokrácia és a kommunista gyarmatok között… ez mind 1989. október 23. A hit egy új rendben, egy demokráciában, büszke és öntudatos jövőben. Ez volt 1989. október 23. Tankok és koncolások nélkül, 16 éves orosz gyerekek halála nélkül. Kirándulásokkal Komárnoba, ahova, már nem, mint a megszálló csatlósai érkeztünk.
1956. október 23. előtt állunk. Egy kirabolt forradalom. Egy felhasznált forradalom. Kiüresítve a napi politikai érdekek által, elfeledve értékeit. A szabadságot, a demokráciát, az egy párt rendszer elleni felkelést, a diktatúra elleni kiáltást. 1956 zászlókra és transzparensekre lett feszítve, nincs „együtt”, csak mindenki saját 1956-os forradalma. Köztünk élő tanúi hallgatásra ítéltetve, kigúnyolva. A Pesti Fiuk fogalma molotov koktéllal felperzselve, utcakövekkel megdobálva. Áligazság keresés, álprófétákkal. A szenny úszik felül.
Egy ünnep, ami közös. Egy emlék, ami közös. Volt egy forradalom 1956. október 23-án. Pesti srácok, munkások, értelmiségiek, nők és férfiak, gyerekek közös álma a szabadságról. A „Magyarok” közös álma a Szabadságról.
Ellopott kincsek.
” Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajított
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok. „
(Pilinszky János)
1956. október 23. előtt állunk. Egy kirabolt forradalom. Egy felhasznált forradalom. Kiüresítve a napi politikai érdekek által, elfeledve értékeit. A szabadságot, a demokráciát, az egy párt rendszer elleni felkelést, a diktatúra elleni kiáltást. 1956 zászlókra és transzparensekre lett feszítve, nincs „együtt”, csak mindenki saját 1956-os forradalma. Köztünk élő tanúi hallgatásra ítéltetve, kigúnyolva. A Pesti Fiuk fogalma molotov koktéllal felperzselve, utcakövekkel megdobálva. Áligazság keresés, álprófétákkal. A szenny úszik felül.
Egy ünnep, ami közös. Egy emlék, ami közös. Volt egy forradalom 1956. október 23-án. Pesti srácok, munkások, értelmiségiek, nők és férfiak, gyerekek közös álma a szabadságról. A „Magyarok” közös álma a Szabadságról.
Ellopott kincsek.
” Kihűlt világ ez, senki földje!
S mint tetejébe hajított
ócskavasak, holtan merednek
reményeink, a csillagok. „
(Pilinszky János)
Utolsó kommentek